Egy igen mozgalmas, fárasztó, mégis csuda jó napon vagyunk túl. Barátainkkal mentünk ma túrázni. Igazából minden tavasszal és ősszel összejön a "banda" és elvonul pár napra, hosszú hétvégére. A lényeg, hogy együtt legyen a társaság! így megy ez már jó pár éve. Már mikor Petit megismertem, akkor rendszeresek voltak a "túrák". A társaság magja: Peti főiskolás és koleszos társai, aztán csapódtak még hozzánk ismerősök, barátok, katonatársak és persze férjek, feleségek... Mostanra pedig már sok-sok aprónép (gyerkőcök)! :)
Szóval reggel felkerekedtünk. Kutyókat már egész héten szoktattam az autózáshoz, és milyen jól is tettem: Ma egyáltalán nem volt velük gond! Mind a ketten 5-öst érdemelnek. Masnika az elején még egy picit nyüszített és semmi pénzért nem feküdt volna le az ülésre. Már lógott a feje és csukott szemmel dülöngélt, de még mindig csak ült a kis drága. Süti azonnal lefeküdt és pihent egész úton. Egyszer még tankolni is megálltunk, azt hittem, majd újra be kell kötnöm Őket, vagy valami... De semmit nem kellett. Szépen, rendben, okosan viselkedtek!!! :)

Aztán megérkeztünk: Mindenki nagy-nagy szeretettel fogadta a kutyókat és akik már tegnap óta ott voltak mondták, hogy pont egy kisebb "sétára" indulnak az erdőbe. Nosza hát, velük tartottunk. Eleinte nem mertük elengedni a kutyókat. Persze még aszfaltozott úton mentünk, sok autó is elhaladt mellettünk. A flexi(?) pórázt használtuk. Majd mikor bementünk az erdőbe, gondolkodni kezdtünk. Én már Masnit az elején is elengedtem volna, Sütitől viszont féltem, hogy elcsatangolna. Aztán az út felénél csak megtettük. Elengedtük Őket és bebizonyosodott, amit Márti mondott: Ezek a kutyák annyira ránk vannak cuppanva, hogy el nem mozdulnának mellőlünk. Ha mégis megtették, minden 2-3 percben visszasandítottak, hogy megvagyunk-e, visszaszaladtak egy-egy simire. Édeseim: Nagyon ügyesen viselkedtek. Most már ezt is tudjuk!
Szóval megtettünk összesen 5,3 km-t erdős terepen. Jócskán emelkedtünk, majd igencsak meredeken jöttünk lefelé. Nekem is nagyon jól esett! Peti nagyon figyelmes volt. A meredeken lefelé vezető úton segített, fogta a kezem és biztonságot nyújtott. A térdeimet még most is érzem, de megcsináltam! Büszke vagyok! :)

Visszaérve a táborba elengedtük a kutyákat, amúgy is bekerített rész volt, de már tudtuk, hogy eszük ágában sincs egyiknek sem minket elveszíteni!
Mivel Márti dokinéni is ezen társaság oszlopos tagja, a varratszedést is megejtettük. Masnit könnyű volt hanyatt fektetni, kicsike is, hozzá is van szoktatva. Megtudtuk, hogy egyáltalán nem szedte ki magából a varratokat, csak Én hittem azt. A lényeg, hogy a seb alján és tetején láttam egy-egy varratot. Azt hittem, a közte lévőket a pici kutty húzkodta ki magából. De nem! Márti mondta, hogy Őt így varrta. Mint egy macskát, mert olyan picike... :)
Aztán Süti következett, akit bizony irtó nehéz volt hanyatt fektetni. Asszem hárman fogtuk le szegényt. Pár varrat erejéig sikerült is nyugton maradnia, de aztán már nem szerette... :( És rájöttünk: Ő sosem fekszik hanyatt, csak ha játszik vagy ilyesmi. Állni (vagy mi) viszont nagyon szeret, minden asztalra, vagy a lábunkra feltámaszkodik. Neki tehát így szedtük ki a varratokat. Megfogtam a mellső lábait és felállítottam a manót.
Márti meg is nézte a sebeiket és mindent rendben talált. Teljesen felépültek a kutyáink! :)

Délutánra mindenki kifáradt. Kutyók is mellénk kucorodtak a faház kis teraszán, aztán egy utolsó ici-picike séta a patakhoz és Mi elköszöntünk. Mármint a kutyák és Én. Apa-gazdi ugyanis ott maradt, majd csak vasárnap jön haza. Engem viszont vártak a macsik! Sokan kérdezték, hogy miért jövök haza a macskák miatt... Hááát, a kocsiban végig ezen gondolkodtam. Egyrészt, nem tudok olyan embert mondani, akire szívesen bíznám Őket. Nekik nem csak kaja és alomtisztítás kell! A Mi cicáink nem is tudom hogyan viselnék, ha nem lennénk velük itthon egy éjjel. Megvan a szokott kis rendjük, hogy melyik, mikor bújik mellém. Ki az ágy mellé, ki a párnámra és ki a plédre a lábamhoz. Azt hiszem, ezeket a sorokat csak állatka és azon belül is macsek tulajdonos érti meg. Nem lenne szívem jókedvűen bulizni, ha tudnám, hogy itthon lennének egyedül. Zeuszt annak idején hagytuk itthon 1 éjszakára. Szegény be volt zárva a fürdőbe, aminek az ajtaján még most is látszanak a karom és foglenyomatai. Nem szólva a betegségéről, ami tuti, hogy lelki, illetve pszichés alapú. Na de ennyit az érzelgésről!

Jöttünk tehát haza. Peti segített a kutyikat bekötni az autóba, majd elindultunk. Kb. a falu vége tábláig bírta Masni is, aztán elfeküdt. Onnantól kezdve, mintha csak egyedül ültem volna az autóban. Szerintem meg sem mozdultak, egy helyben fekve utazták végig a 120km-t, annyira elfáradtak! :)

Itthon is csak a teraszon ácsingóztak, míg Én locsoltam, majd felfeküdtek egy fotelra és annyi... Aludtak, mint akiket fejbe vertek! :)

Egy kis érdekesség még a végére: A szomszédunk ugye anno paravánnal fedte be a kerítését. Ma viszont arra értem haza, hogy csak a drótháló van ott. Nagyon fura!!! :) Teljesen átlátni és most látom csak, hogy egyikünk sem úgy rendezte a kertjét, hogy az paraván nélkül is "mutasson". De nyugi, csak pár napról van szó, merthogy csak átfestik a paravánt, és utána már csavarozzák is vissza.

Nézzük hát a képeket: 
Indulás előtt még egy utolsó huza-vonára volt idő:

Cicóink reggel: Sajnos ma megint nem készült róluk sok kép... :(

Tipikus: :)

És utaztunk:

Aztán túráztunk: "sétáltunk"...

Egyszer még a patakon is át kellett kelnünk...

 
Varratszedés: Süti manó...

Amit Apa-gazdi fog csinálni a hétvégén... :D

Ahol aludni és "lakni" fog pár napig...

 

Lepihentünk a teraszon:

Aztán, ahogy egyre jobban csak pihentek... beludtak... Elfáradtak! :)

Utsó sétánk a patakhoz:

A kis hídról: Innen-onnan...

És a hazafelé úton:

Itthon a teraszon:

Majd a fotelban:

Prémium képek:
A "furcsa", paraván nélküli kerítés:

És a kis sziklakerti, fehér, "nem tudom, mi a neve" növényke: